J.T.Cobbler - Ronnie W.A. - 144.000 ( ebook )

A porban hiszek, a kövekben, a föld mélyén mesélő csontokban, a feljegyzésekben, és mindenben, amin ott ül az elmúlt évszázadok szaga.
Hittem Istenben? Talán sohasem. Ő sem hisz már bennünk. Magunkra hagyott.
Érkezik a sötétség. Recsegve-ropogva falja a földet, rágja a sziklákat, és megremegteti a mélyt. Elérkezett az utolsó óra. Laura azt mondja, eljön értünk a Teremtő.
Az Úr hangja bezengi az ég tiszta szeletét, a dallam a vígasz. Minden őrületet csillapít, ami a fejemben van. Hittel tölt meg. Jövőt ígér.
144.000-en vagyunk. Az új Teremtő sorszámozott bárányai. A birkái. A hús. Nézőpont kérdése.
Zúg a fülem, emelkedik az űrhajó, és közben Laura szorítja a kezem.
Vak bizalom… Ő a vérem… Miatta teszem. Miatta vagyok hús.
Áldassék Chnamn hangja!

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

– Nem állhatunk ki – húzom még szorosabban magamhoz. Ha itt hagyjuk a sort, sosem
jutunk be, és ha nem regisztrálnak minket, büntetést kaphatunk. Ki tudja, miféle világ jön.
Kedves arcú, teljesen hófehérbe öltözött nő jelenik meg a sorom elején. Hófehér
gumicsizmát és búvárruhához hasonló, vízhatlan ruhát visel. Szőke haját copfba kötve hordja,
barátságosan mosolyog; a karján vaskos kupac papírt egyensúlyoz.
– Üdvözlöm! Amélia rendfenntartó vagyok! Kérem, mutassa a számát!
Gyorsan halad, nem foglalkozik senkivel, akinek nincs száma, mintha tudná, érezné, hol
kell megállnia. Mindenkinek ad egy papírt, és akin túljutott már, csendben elindulhat előre a
Colombus felé.
– Üdvözlöm, Amélia rendfenntartó vagyok! Kérem, mutassa a számát! – hallom meg
jobbról is. Mintha az én soromban igazoltató nőnek látnám a pontos hasonmását, a tőlem
jobbra lévő, ritkásabb sorban halad egy másik Amélia rendfenntartó. Megfordulok, és
körbepásztázom az utcát. Több sorban is felfedezem Améliát.
– Üdvözlöm, Amélia rendfenntartó vagyok! Kérem, mutassa a számát! – szólít meg
közvetlen közelről a nő. Megugrom ijedtemben, mert épp másfelé nézelődtem. Laura rászorít
a derekamra, mintha azzal elűzhetné a nőt. Általában sokkal barátságosabb az idegenekkel,
csupán néhány alkalommal húzódott el, mintha érezné a lelküket. Aggasztó, hogy ezúttal
menekülne.
– Christine Jones – mondom az illem kedvéért, majd kinyújtom a karom, hogy lássa a
számot. Amélia mosolyog a derekam felé és vár, de Laura nem hajlandó megmozdulni.
Erőnek erejével fordítom ki a bal karját, hogy megmutassam az ő számát is.
– Christine Jones és Laura Jones – bólint, és közben a kezembe nyom két A4-es papírt,
aztán megy is tovább a sorban. Hallatszik, ahogy bemutatkozik a mögöttem toporgónak.
Lepillantok a lapokra. Pontosan a saját sorszámom látom viszont, mintha a nő tudta
volna, hogy itt vagyok, ezért úgy készült, hogy adjon nekem is egyet. Ám ez közel lehetetlen,
még én sem tudtam reggel, pontosan hogyan döntsek.
971 számú emberi kiválasztott...